Szexmesék

Szörföztem egy éjszaka. Az interneten. Mostanában nem tudok aludni, meleg van, én mégis fázom, egyedül, de mégis sokan körülöttem. Szóval nem találom a helyem. Keresek, kutatok az interneten. Sokan megkérdezték már, kit mit keresel? Mit tudjon, miben feleljen meg? Úgy gondoltam, hogy ha rátalálok akkor fogom tudni, mit és kit keresek. Addig csak egy megfoghatatlan ködfoszlány, érzések sokasága kering bennem. Olyan vagyok, mint a nagynéném pici lány korában. Mindig valami kellett neki, de nem tudta megnevezni mire gondol. Én most pont így vagyok. Valami és valaki, vagy valaki és valami kell nekem.
Már hajnal van, fél kettő körül jár az idő. Egy kereső oldalon várt egy levél, hogy ha van msn-em beszélgessünk ott. Meg sem néztem ki küldte, csak válaszoltam, hogy vegyen fel és megadtam az email címem. Fáradt voltam és álmos. Már régen ágyban kellett volna lennem, de toltam az időt magam előtt, mint a gyerekek a lefekvés idejét. Nem akartam álmodni, feküdni, gyötörtem magam végkimerülésig.
Bejelentkezett és beszéltünk pár szót. Kérte, hogy kapcsoljuk be a kamerát, de ő pakolászik, mert utazik aznap. Ha engem ez nem zavar. Örültem is neki, hogy nem csak ül és bámuljuk egymást. Egy kócos, fekete hajú és álmos szemű, gyerek arcú és nagyon kedves mosolyú férfi volt a monitoron. Hasonlóképpen néztem én is ki, kócosan, álmosan, kicsit bambán. Írt valamit amin elmosolyodtam. Nem kellett volna, mert ha elfelejtettem mosolyogni, azonnal kérte, hogy nevessek, vagy vicceset írt, hogy lássa a mosolyt az arcomon. Nagyon kedvesnek találtam ezért, hogy hajnalban erre kíváncsi. Befejezte a pakolást és elköszöntünk azzal, hogy majd keresni fog.
Nos, ez a beszélgetés egy volt a nagyon sok közül amit egy nap lebonyolítok. Egy mély benyomás mégis megmaradt bennem. Az arca. Nem tudtam a nevét, nem tudtam róla semmit, de a szeme, az arca felidéződött bennem ha rá gondoltam. Nem is reméltem, hogy még találkozunk az éter hullámain.
Egyik nap bejelentkezett beszélgetni. A munkahelyen voltunk mindketten. Hirtelen nem tudtam ki is ő. Aztán cseverésztünk, beszélgettünk, miközben dolgoztunk. Majdnem minden nap, mikor időnk vagy a munkánk megengedte bekapcsoltuk a programot. Volt olyan nap, hogy csak köszöntünk egymásnak, aztán ebédidőt jeleztük, majd elköszöntünk munkaidő végén. Egymás "kollégái" lettünk. Virtuálisan nem egyedül voltunk az irodában, volt kihez szólni.
Megszoktuk, hiányozni kezdtünk egymásnak. Felébredt a szexuális kíváncsiságunk is. Hisz a csevegésünket fűszereztük flörttel, erotikus kétértelmű szavakkal. Elérkezett az a pillanat, mikor már intimebb témák is szóba kerültek. Szégyenlősen, diszkréten és tapogatózva faggatni kezdtük egymást. Kutatva, hogy mi hiányzik a másiknak, amit nem kap meg otthon a partnerétől. Igen. Nem vagyunk függetlenek, sőt... én idősebb is vagyok. Először ezt kellett elhinnem, hogy nem érdekli a korom, majd, hogy nem vagyok csini baba, de őt nem érdekli. És a legmeglepőbb dolog számomra az volt, hogy neki is meg voltak a kétségei, hogy nekem tetszik-e?
Felvetődött a találkozás kérdése. Néha szóba hoztuk, én többet. Néha ő említette meg, főleg viccesen...Toltuk, toltuk magunk előtt... Egyre kétségesebb lett, hogy látjuk -e egymást, vagy csak egy virtuális barátság lesz belőle. Egyre központibb kérdés lett a találkozás. A végén már azt éreztük, hogy nem kell megtörténnie, jól van ez így ahogy van.
Egy meleg, fülledt nyári éjjel msn-en beszélgettünk és néztük egymást megint a monitoron keresztül. Mindketten egyedül voltunk otthon. Szavakkal simogattuk egymást, a pillantásunkkal levettük azt a kevés ruhát is a másikról ami rajta volt. Vágyakoztunk az egymás érintésére, csókjára.
- Találkozzunk! - olvastam a monitoron. Most? - válaszoltam, mert az óra hajnali egyet mutatott. - IGEN, MOST! válaszolta sürgetve. - És hol? - Legyen az Erzsébet híd budai hídfője. Oda tudsz jönni?- és belemosolygott a monitorba. Rám. Nekem küldte.
Nem kellett volna ezt tennie. Ha Szibériában lenne a találkozó oda is elmennék, csakhogy élőben is lássam.
Elindultam, gyalog. Nekem közel van, ő az éjszakai járattal...Öt percenként telefonált, hogy minden rendben van-e velem? Hamarabb értem oda. A híd alatt átmentem egy sötét alagúton, amint később kiderült a rossz oldalra. Telefonált, megérkezett, és én újra a sötét alagútban találtam magam. A hangulatomon nem segített, így is szorongtam már. Egy személyes találkozás eldönti, hogy lesz-e folytatás.
Az alagutak is véget érnek egyszer, és a halvány derengésbe kiérve ott állt. Csak a körvonalait láttam, de a mosolyáról azonnal felismertem. Megálltunk egymással szemben, csak pár centivel magasabb, mint én. Néztük egymást, feltérképeztük a jól ismert arcvonásokat. Közelebb hajolt és megcsókolt. Mindketten tettünk egymás felé egy fél lépést és a testünk is összeért. Átölelt és egyre hevesebben csókoltuk egymást. A testünk egyértelmű jelekkel tudatta mennyire vágyunk a másikra. De csak 15 percet tudunk ellopni magunknak. Megfogta a kezem, és újra az átjáróban találtam magam, de már sem félelmetes, sem annyira sötét nem volt, mint előtte. Sokkal hosszabban tartott most átmenni, mert méterenként megálltunk érezni egymást, simogatva kutatni a testünk domborulatait, beszívni egymás illatát.
Az a fránya buszmegálló ott volt tőlünk pár lépésre. Még utoljára szorosan és erősen magához ölelt. És mosolygott. Én is. Mindketten tudtuk, hogy nem az utolsó találkozás volt. A busz ajtajának a bezáródása nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdetét jelenti számunkra.